Hagyd abba!

1. rész

Debóra magára húzta a kötött takarót, és nagyot kortyolt a forró kamilla teából, amit éppen az imént készített.

Harcos, a labrador fiú ott ült a kanapé előtt, és a mellső lábaira támaszkodva figyelte a lányt, aki épp egy vaskos könyvet olvasott. A kandallóban pattogott a tűz, és nyugalom telepedett a házra. Az ősznek ebben a szakaszában olyan gyönyörű volt az erdő, hogy Debóra minden reggel kénytelen volt sétálni egyet, és csak élvezte a csendet, a harmóniát, ami belőle áradt. Ilyenkor Harcos is vele tartott, és boldogan ugrándozott a levelek között, vagy épp egy mókust kergetett, és szakadatlan ugatott utána, miután az állat menedékre lelt az odújában.

Délben együtt ebédeltek a ház előtti verandán, aztán a lány rendszerint nekiült, hogy mielőbb befejezhesse a könyvét, és el tudja küldeni a szerkesztőségnek. Egy hónapban egyszer bement a városba, hogy nagy bevásárlást tartson, aztán alig várta, hogy visszaérjen a szerény, de kényelmes erdei otthonába, távol a zajtól, az emberektől.

Nagyon is jól érezték ők magukat Harcossal édes kettesben. 

Ez volt az otthona, már több, mint hat éve, és senki kedvéért nem adta volna el. Pedig lett volna rá néhány vevő, akik véletlenül erre tévedve beleszerettek a kis erdei házba, a hosszú mólóba, a tóval és a kis csónakkal, ami most is ott ringatózott a vízen. Bármennyit is ajánlottak érte, Debóra csak megrázta a fejét, és határozottan lerázta a potenciális vásárlókat, mondván,  nem eladó, és nem is lesz az.

A lány összerezzent, amikor megrezzent a telefonja. Harcos is felkapta a fejét a hangra, és csaholni kezdett.- 

• Nyugi, ez biztosan Márti. – mondta a lány, és letette a könyvet a kis dohányzóasztalra, hogy a telefonjáért indulhasson. Végigment a nappalin, egyenesen át az ízlésesen berendezett konyhába, ahol a faasztalon megállíthatatlanul rezgett a mobilja, rajta pedig Márti sötét rövid hajával mosolygott rá. 
• Helló. – vette fel a telefont a lány, majd az ablakhoz sétált. A tavon a lemenő nap fénye csillogott- Még nem végeztem. 
• Tudom, tudom, nem is azért hívlak. – hangzott a válasz, és a telefonban hallani lehetett a nő cipőjének kopogását. – Épp egy kávézóba tartok, találd ki kivel találkozom!
• Híres, és piszkosul gazdag? 
• Deb. Én csak ilyen emberekkel találkozom. Egyébként sem randi lesz. Üzleti ügy!- Márti hangja egyre vékonyabb lett az izgatottságtól, majd hallani lehetett, ahogy elhalad egy fodrász szalon mellett, mert kiszivárgott egy hajszárító hangja. 
• Nem tudom, szabad a gazda. 
• Hát vele. Akiért annyira oda vagy, akinek minden sorát kívülről fújod és az összes könyve meg van neked abban a vityillóban. 
• Ez nem vityilló. – mondta Deb, és megvakargatta Harcos fülét, aki épp akkor sietett oda a lábához. – Ez az otthonom. És rengeteg könyvem van.
• Annyit elárulhatok, hogy nem külföldi. Na?- a nő hangja annyira izgatott volt, hogy a lány kénytelen volt belemenni a játékba.
• Müller Péter. – mondta az első írót, aki eszébe jutott.
• Istenem, nem bírom megvárni, amíg eszedbe jut, ezért inkább elárulom. Schneider Viktor. Debóra arca lángba borult és tágra nyílt a szeme.
• Ne! 
• De, bizony! Azért keresett meg, mert hihetetlenül izgalmasnak találta a legutóbbi könyvedet, és dolgozni akar veled. Pontosabban, először az engedélyemet kéri egy közös munkaért, hát nem egy gavallér? Mintha a kezedet akarná megkérni. 
• Mi? Várj! Márti, figyelj. Aú!- a lány izgatottságában nekiment az étkezőasztalnak, ahogy a hálószobájába igyekezett. Ez biztosan be fog lilulni. – Én nem dolgozom együtt senkivel, egyébként is, teljesen más műfajban utazunk. 
• Elkéri tőlem az elérhetőséged, aztán lebeszél veled egy időpontot, hogy megbeszéljétek ezt az egészet- – folytatta Márti, mint aki meg sem hallotta a lány tiltakozását. – Kíváncsi vagyok, hogy néz ki, szerinted idősebb, amolyan korosztályombeli, vagy inkább egy fiatal, szemüveges kis kocka? Idegesítő, hogy mindeddig inkognitóban írt, biztos meg van az oka, és lehet van valami rendellenessége, amit nem akar megmutatni. Bár ahhoz képest eléggé nyilvános kávézót választott. Debóra megnézte a hatásos, ám fénykép mentes könyvet, amit a férfi írt, és amit már legalább harmadjára olvasott el. 
• Hihetetlen. – nyögte ki, és csak forgatta a könyvet. – Ez a pasas egy zseni, több százezer példányban kelnek el az írásai, miért akarna éppen velem dolgozni? 
• Igen, nos, mikor felhívott, azt mondta, idézem: együtt kell dolgoznom vele. A lánnyal, aki a Napsugarat írta. Így mondta, ,,kell”, mintha az élete múlna rajta. Figyelj, visszahívlak, miután beszéltem vele. 
• De…- Márti letette. Hiszen elmondta, amit akart, Debóra pedig szóhoz sem jutott. Lassan leereszkedett az ágyára, és nem tudta, mit is csináljon most. Nem tud együtt dolgozni senkivel sem. Pláne nem egy férfival. És ő bizony innen ki nem teszi a lábát, senki kedvéért. Viszont, egy olyan híres író, mint Viktor, teljesen fellendíthetné a karrierjét. Sokkal több könyvet adhatna el. 
• Kell egy pohár bor. – motyogta maga elé, és elindult a konyhába, hogy kinyisson egy három éves Varga édes rosé-t.