Hagyd abba! 2. rész

A bor megtette a hatását. Amíg Deb a menedzsere hívását várta, legalább háromszor engedte ki Harcost a szabad levegőre, megivott három pohár bort, és megírt öt teljes oldalt a készülő könyvéhez, miközben a telefonja kijelzőjét nézegette. 

Aztán eszébe jutott, hogy nem is vacsorázott, és eltéve a borosüveget, elővette a hűtőből az előre elkészített milánói alapot, majd feltett egy kisebb lábasban vizet forrni a spagettinek. Harcos csak ült a konyha bejáratánál, és csendben figyelte a gazdáját, reménykedve, hogy neki is jut néhány finom falat. 

Deb bekapcsolta a pulton lévő kis Philips magnót, amelyből rögtön felcsendült Vivaldi ismert Négy évszakja. Kinézve az ablakon látta, hogy egyre jobban sötétedik, úgyhogy elindult, hogy beriassza a házat, és ellenőrizzen minden zárat.

Először a bejárathoz ment, hogy benyomja a kódot, majd a hátsó kijárathoz és leellenőrizte, hogy benne van e a kulcs, majd kétszer lenyomta a kilincset, biztos, ami biztos. Bár ezt az ajtót ritkán használta, mégis megnyugtatta a tudat, hogy két be- és kijárat van a házban. 

Aztán a nappali, a konyha,  a fürdő és a hálószobája ablakainak mind a két zárját bepattintotta a helyére, majd a távirányítású redőnyöket is lehúzta. 

Felkapcsolt néhány éjjeli lámpát, majd visszament a konyhába, hogy beletegye a tésztát a forró vízbe. Épp egy tányért vett ki a szekrényből, amikor villogni és rezegni kezdett a telefonja. Deb nagy levegőt vett, majd megnyomta a zöld gombot.

• Már azt hittem nem is hívsz. Mégis mi tartott ennyi ideig? – kérdezte, és nagyon ügyelt, hogy a hangja ne tűnjön izgatottnak.
• Végül meg is vacsoráztunk, ugyanis egy igazi lovag az emberünk. – csengett Márti hangja. – És egyáltalán nem úgy néz ki, mint ahogy sejtettük. Ami az illeti…
• Az üzletről beszélj, mégis mit akar írni velem? – Debnek elfogyott a türelme.
• Drágám, azt hittem nem érdekel a meló.
• Nem is. Mármint érdekel, hogy mit forgat a fejében, aztán majd én eldöntöm, hogy tetszenek-e a feltételek. 
• Egy thrillerben gondolkozik, szerelmi szálakkal átszőve. Már az egész sztori megvan a fejében, de természetesen tőled is vár ötleteket. Ha jól összejön, legalább tízezer példányban szeretné a könyvesboltokba, és kétszázat az online áruházakba. 
• De hát sci-fi regényeket ír. 
• Mit számít az most? Veled akar dolgozni. Debóra, ez nagy lehetőség. Nem mondhatsz nemet erre. 

A lány nagy adag tésztát tett a tányérjára, majd szósszal és sajttal koronázta meg. Lecsípett egy levélkét a pulton lévő friss petrezselyemből, és az étel tetejére helyezte. Aztán elindult, hogy Harcosnak is összerakjon egy adagot.

• Ez rengeteg munka. Nem megyek be a városba ennyi időre.
• Tudom. Éppen ezért adtam meg a címedet. Holnap oda utazik. 

Debóra épp a kutya elé tette a vacsorát, majd mint akit áramütés ért, rögtön felegyenesedett a hír hallatára.

• Te megadtad a címemet? 
• Ugyan Deb, végülis nem valahol az Északi Sarkon laksz, hogy ne lehessen eljutni hozzád. Egyébként is, én sokszor átmegyek.
• Igen, az Te vagy. – Debóra idegesen járkált fel-alá.- De nem egy férfi, akit nem is ismerek. Istenem Márti, ezt az egyet kértem, a privát szférámat. Csak azt kértem, hogy…
• Jajj, hallgass már egy kicsit. – pirított rá a nő. – Erős és független vagy. Ráadásul gyönyörű is, bár tudom, hogy ezt nem szereted hallani. Mindegy. A lényeg az, hogy két nagyszerű író és ember együtt fog dolgozni, hogy valami csodálatosat alkossanak. Mivel Te nem vagy hajlandó beköltözni ide egy szállodába a munka kedvéért, ő fog elmenni hozzád, hogy megoldjátok ezt a kérdést. Aztán ha nem juttok egyezségre, még vissza is mondhatod az egészet. Bár akkor nagyot csalódnék benned.
• Nem kell a lelki terror. – mondta Deb, és leült, hogy hozzáfogjon a vacsorájához. – Most hagyj magamra a makarónimmal.

Márti nagyot sóhajtott. 

• Hát ez az. Túl sokat vagy egyedül. 

Másnap reggel a lány már hét órakor fent volt, és kint ült a mólón. Csak figyelte a vizet, a kezében egy csésze  kávéval, és néha hátra sandított, hogy megnézze, Harcos merre kószál. Általában sosem ment látótávolságon kívülre, így nyugodtan megengedhette magának az álmodozást. 

A mindene volt az a birtok. Mindig is erre vágyott, már kislányként is, szinte látta maga előtt, hogy milyen lesz. Sosem gondolta volna, hogy ennyire vágyik majd a víz közelségére, de végül is ez csak még vonzóbbá tette az amúgy sem csúnya házat, és a vele járó erdőt. Tudta jól, hogy mindezért keményen megfizetett, bármerről is nézzük, és ezért még jobban meg tudta becsülni. Pont ezért érezte szinte már a részének. Számára ez nem csak egy otthon volt, ahol álomra hajthatta a fejét, nem csak egy hely volt, ahol nap mint nap, évszakról évszakra valami újat fedezett fel, nem csak a munkahelye volt, ahol a regényeit írta, hanem maga a megvalósult álom, amiről azt hitte, mindig is az marad. 

Épp ezért nem szívesen engedett be ide senkit, szerette volna megtartani magának, úgy, ahogy van. Persze tudta, hogy Mártinak rengeteget köszönhet, és őt mindig is szívesen látta. Tudta, hogy nélküle mindez most nem lehetne az övé. Így a munkát is muszáj lesz elvállalnia Viktorral, bármennyire is nem lesz ínyére a dolog, és legyen akármilyen pesti celeb majom, vagy simára borotvált bunkó. Majd legfeljebb azon  lesz, hogy minél hamarabb megírják azt a történetet, és aztán ki ki mehet a saját dolgára. 

Deb megitta az utolsó korty kávéját, és épp készült visszamenni a házba, amikor meglátta, hogy egy fekete Chevrolet kanyarodik be a széles úton a ház felé. 

• Ez aztán korán kelt. – motyogta maga elé a lány. Kifújta a levegőt, és remegő térdekkel elindult, hogy üdvözölje vendégét.