Amikor Anna begurult a kapun, a szíve megtelt szeretettel. A nagy ház, amiben felnőtt épp oly hívogató volt, mint mindig, amikor hazalátogatott a főiskoláról. Az érzései is hasonlóak voltak.
Mikor leparkolt a ház előtt és elkezdte kiszedni a csomagtartóból, amiket hozott, magában mosolygott, mert tudta, hogy a szülei majd kérdések hadával fogják bombázni.
Nem bánta. Imádta a karácsonyt és annak minden pillanatát ezekkel a kérdésekkel együtt. Mint egyke gyerek, az összes szeretet neki jutott, de az összes féltés is.
Becsengetett, és szinte másodpercek múlva már az édesanyja csüngött a nyakában.
-Ó Istenem, hát itt vagy. Gyere, had fogjam meg ezeket a hatalmas szatyrokat. – mondta kipirult arccal, és elvett tőle néhány csomagot.
– Jó látni téged anya! És apa. – üdvözölte a férfit a lány, aki éppen ebben a pillanatban ért az előszobába.
– Ácskám, édesem. Milyen szép kislányt hoztunk mi össze. –csípett bele a feleségébe János, miután megpuszilgatta egyetlen gyermekét.
A nő nevetve ugrott egyet, majd mindenkit betessékelt az ebédlőbe. Az asztal már tele volt rakva mindenféle ínycsiklandó étellel. Anna levette a kabátját.
A szülei gyanúsan összenéztek, majd Mária legyintett egyet. – Á csak pár barát jön át a sakk klubból meg néhány ismerős, csak karácsony van, nem igaz?
Anna a konyhába sétált, hogy öntsön magának inni valamit. Tudta, hogy hosszú délutánnak fog elébe nézni.
A szülei, ahogyan sejtette, jól kikérdezték Párizsról és az ott töltött időről. Dénest szépen kihagyta a sztoriból, hiszen nem látta jelentőségét, hogy elmesélje. Beszélt a könyvéről és annak cselekményéről, és cserébe ő is kapott vicces történeteket a szüleitől, akik nemrégiben elmentek egy kétnapos wellnesre.
Hamarosan megtelt a ház, és rengeteg vendég jelent meg. Anna sokukat nem ismert, de nem bánta, mindig is szerette a jó társaságot, és a szüleinek remek ízlése volt az emberek terén. Mindenki eszegetett, közben kellemes zene szólt és nagyokat nevettek.
Az édesanyja mellett ült az asztalnál, aki hirtelen az órájára nézett, amit Annától kapott az imént, és megérintette a lány karját:
Nem kellett választ kapnia, mert a válasz megjelent az ebédlőben. Dénes ott állt, talpig szmokingban, és egy csokor virággal, meg egy jófajta borral. Míg ő a székhez gyökerezett, az anyja és az apja felálltak, hogy üdvözöljék és hellyel kínálják a vendéget. Anna mellett volt egy üres hely véletlenül, bár ha így visszagondolt, a lány kezdte kapizsgálni, hogy nem is volt olyan véletlen.
Dénes leült a lány mellé, és odahajolt hozzá, hogy egy könnyű puszit leheljen az arcára. – Szia.- suttogta neki, és közben olyan illata volt, hogy a lánynak megremegett a gyomra. Úgy érezte, azonnal menekülnie kell.
Amint eltűntek, Anna kikelt magából.
A lány sértődötten nézett utána, majd összefonta a karjait és a férfire pillantott.
Anna szíve hatalmasat dobbant, félt, hogy hallani lehetett a dobbanást. Szorosabbra fonta a karjait, mintha az megvédené.
Dénes megrázta a fejét, és zsebre vágta a kezét. – Nem.
Azzal a lány szájára tapasztotta az övét, és mire feleszméltek, Anna már a pulton ült, és a lábaival a férfi derekát kulcsolta át. Bárki bejöhetett volna, de ez nem izgatta őket. Olyan hévvel becézgették egymás száját, mint megismerkedésükkor, sok évvel ezelőtt. És mint akkor, most is ugyanolyan vágy tombolt bennük egymás iránt. Anna azonban elővette a józanságát, és eltolta a férfit.
Dénes zilálva lépett hátra. – Te is érezted, ugye? Még mindig szeretjük egymást.
Anna ivott egy pohár vizet, de ez nem oltotta el a tüzet, ami a szíve mélyén lobogott. Egyszerre volt bosszús és akarta még csókolni a férfit.
Anna rápillantott. A férfi ott állt, meggyötörten, bűnbánó arccal, és nem tudta, mit tegyen. Harcolt benne a határozott nő és az egykori szerelmes lány, aki mindenét odaadta volna neki. A lánynak eleredt a könnye.
Dénes megrázta a fejét. – Nem. Én sosem kezdtem. Csak voltam, dolgoztam az apámnak, mintha ez lenne az egyetlen igazság a földön, és közben csak rád tudtam gondolni. Csak rád.
Odalépett a lányhoz és előhúzott a zakójából egy kis dobozkát. A lány megrázta a fejét. – Dénes, kérlek ne.
A férfi megcsókolta a lány homlokát. – Anna. Te vagy a nő, akivel mindig is élni akartam. Megláttalak ott a főiskola folyosóján és tudtam, hogy nem akarlak elengedni soha többet. Tudom, hogy már sohasem tehetem jóvá, amit tettem, de…
Kinyitotta a dobozt, amelyben ott tündöklött, csillogott egy szép eljegyzési gyűrű. – Meg akarom próbálni. Szeretni akarlak az életem hátralevő részében. Neked akarok adni mindent, amit egy férfi adni képes.
Anna felnézett a férfire, és úgy érezte, menten összeesik. Túl sok volt ez neki, menekülni akart. De nem menekülhetett el többé. Sem maga elől, sem a férfi elől. Az érzései ellen meg pláne nem, mert azok úgyis követték mindenhová.
Dénes elmosolyodott, és a lány homlokához érintette a sajátját. – Kérlek, ne félj. Ígérem, soha többé nem foglak bántani. Ha velem leszel…Istenem, ha hozzám jössz, én leszek a legboldogabb férfi a világon.
Megfogta a lány arcát, és a szemébe nézett. – Gyere hozzám!
Anna megrázta a fejét, a könnyek még mindig folytak le az arcán. – Nem.
Dénes felnevetett. – Gyere hozzám. Gyere hozzám, Anna. – mondta és újra megcsókolta a lányt.
Nem volt több kérdés. Mindketten tudták, hogy ha akarnának sem tudnának elfutni ez elől, mert erősebb mindkettőjüknél. Már nem ők irányítottak, hanem valami sokkal nagyobb és hatalmasabb.
Valami olyasmi, amitől a szívük összeolvadt, eggyé vált. Dénes felhúzta Anna ujjára a gyűrűt, és a nő csak nézte, percekig nézte, mire felfogta, mi történt. A férfi pedig vigyorogva átfogta a lány derekát, mintha csak attól félt volna, hogy elszökik.
De a lány páncélja, ami az évek alatt felépült és körbefonta a szívét, leomlott. Ott állt csupaszon, meztelen szívvel a férfi előtt, akinek készült odaadni magát…egy életre.