Türelem.
Ez az, amiből nekem sosem volt elég. Valamikor, amikor ezt osztogatták, vagy nem álltam sorba, vagy már akkor is inkább rohantam volna a jövőm felé, és nem érdekelt, mit osztogatnak.
Számomra semmi sem volt annyira fontos, mint a ,,jövő” kifejezés.
Ebben volt minden, amit valaha kívántam: a szerelem, a karrier, a boldog családi élet, a nyugalom, a harmónia, a kiteljesedés. Ebbe az egyetlen szócskába kapaszkodva éltem, de annyira távolinak tűnt, hogy egyre türelmetlenebb lettem.
Önmagammal szemben is. Ahogy mondani szokták, én lettem a legnagyobb kritikusom.
Miért nem tartok már ott, ahol szeretnék?
Mikor jön már el az idő?
Mikor érkezik már el az a bizonyos pillanat?
És egyre jobban belelovaltam magam abba, hogy NEM HALADOK.
Meg sem éltem a jelen adta szépségeket, eseményeket, nem élveztem semmit, amit lehetett volna.
Depressziós voltam, mert azt éreztem, ez nem az én sorsom. Nem vagyok az, akinek lennem kell. S ezekből automatikus jött,hogy nem vagyok elég semmihez, nem vagyok elég szép, kerestem (és ami a legszomorúbb) mindig találtam valami hibát magamon, és magamban.
Belemenekültem az általam szőtt mesékbe, történetekbe, papírra vetett életeket éltem a sajátom helyett, és képernyőkön feltűnő sztorikban kerestem az igazságot.
Ahelyett, hogy építettem volna magam. Fejlődtem volna.
Sajnos megrekedtem egy olyan szinten, ahonnan Isten se tudott kirángatni, mert az ÖNSAJNÁLATOM nagyobb volt minden másnál.
Mélyen belül tudtam, hogy mekkora erőm is van. Teremtő erőm. Hogy képes vagyok mindenre, amit elgondolok, eltervezek. De ez olyan mélyen volt eltemetve, hogy sokat kellett érte tennem, mire előhalásztam.
Végig ott volt.
Mikor leértem hozzá, és megérintettem, akkor jött vele valami más, valami egészen elképesztő bizonyosság, hogy JÓL LESZEK.
Picit lelassultam. Hagyva magamnak időt, hogy vigyen, sodorjon magával a sorsom. Elkezdtem hinni benne, olyan mérhetetlen erővel, mint még sosem.
Azt a fránya szomorúságot pedig elástam, és egy tonna földdel eltemettem a szívemben, hogy ne is lássam, ne is halljak róla, mert már nem kell. Nincs szükségem rá, hogy hátráltasson.
Bár a türelem még mindig nem erősségem, de már gyakorlom. Már tudok várni, és hagyom, hogy kinyíljon a rózsám, amelynek mindig ott volt a magja bennem, csak nem érte napfény, sem pedig éltető víz. Nem öntöztem optimizmussal, nem hagytam növekedésnek indulni.
S ahogy abból a kis magból elkezdett kifejlődni egy gyönyörű virág, úgy jön vele szépen lassan minden, amire vágytam…
Én pedig mindenben igyekszem meglátni a szépet, és hálát adni érte, hogy erős vagyok, hogy tudom értékelni azokat a dolgokat, amiket elém sodor az élet.
Mert megannyi szépség van benne!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: